Eredeti szándékom szerint ma Calvin Harris és Florence Welch friss kooperációjának gyümölcsét (az immáron videoklippel is megtámogatott "Sweet Nothing" című dalt) tártam volna a gyanútlanul idetévedő olvasó elé, de aztán észrevettem, hogy ezzel már a Recorder és Déri Zsolt zeneblogja is megelőzött.
Ez ügyben tehát oda tessenek kattintgatni - meg egyébként is megéri, hiszen vérprofi, informatív és naprakész site-okról van szó, nagyjából a nálam látottakhoz hasonló zenei érdeklődéssel, nem középiskolás fokon. (Az meg csak hab a tortán, hogy - bár kb. egy héttel ezelőttig fogalmam sem volt róla - ugyanazt a háttérsablont használom, mint Zsolt. Mester - bocs'!...)
Egy kvantumugrással továbbevezve (csak hogy a "Minden idők leghülyébb képzavarai" című képzeletbeli fejezethez is szolgáltassak némi matériát): az előzmények fényében a Vörös Brit Démon helyett egy másik előadót vagyok kénytelen előrántani a kalapból, és rövid töprengést követően úgy döntöttem, hogy nincs mese, akkor ma: Dan Snaith.
Erről a pacákról - aki a címben szereplő Caribou, illetve mostanság még Daphni művésznéven is zenél - túl sok információ nem lát napvilágot, ami persze tökéletesen rendben van: egyrészt emberünk inkább a felhajtástól mentes, elmélyült alkotói tevékenységet preferálja a médiaprosti létforma napi szintű gyakorlása helyett (vagyis többnyire hagyja, hogy az asztalra letett dolgai beszéljenek helyette), másfelől a matematika doktoraként talán hülyén is venné ki magát tőle, ha széles vigyorral kalimpálna a DJ-pult mögött egy-egy szánalmas (de jól jövedelmező) vidéki haknin, vagy neadjisten krétaporos orrú celebek között forgolódna reménytelenül sekélyes, nívótlan talk show-k meghívottjaként.
A címben utaltam rá, hogy Mr. Snaith kanadai, aki talán a mai napig is a legelsőként választott Manitoba fedőnév alatt munkálkodna (ami mellesleg egy kanadai tartomány...); hanem aztán kapott egy megkeresést valami Richard "Handsome Dick" Manitoba nevű fazon részéről, aki perrel fenyegetőzött a névhasználat miatt (így jött a képbe - állítólag egy LSD-trip alkalmával - a "Caribou" pszeudonim) - én meg szinte már várom, hogy ennek mintájára hirtelen színre lépjen mondjuk özv. Kiss Gézáné nyugdíjazott raktárvezető, és jogos fölháborodásában jól beperelje azt a pimasz bagázs Kiss zenekart több évtizedes jogtalan névhasználatért.
No, mindegy, az isten állatkertje, ugyebár. Annyit még Snaith-hez, hogy - legalábbis a vele készült néhány interjúból nagyjából ez derül ki - Londonba költözött, ahol jelenleg boldog házasságban él (már ha éppen nem az év nagy részében úton lévő kis zenekarával kiegészülve turnézza körös-körül a világot), és a pszichedelikus hangzás dacára, amit előállít, egyáltalán nem iszik alkoholt.
A világ dolgai elől legszívesebban a fejébe, valamint a stúdióba vonul vissza, és hangokkal veszi körbe magát, amiket aztán addig-addig rakosgat, mígnem olyan remekművek születnek belőlük, mint a 2007-es, bársonyos-pszichedelikus (kanadai zenei díjnyertes) Andorra, vagy az elektronikus zenei szegmensben világszerte méltatott tavalyelőtti Swim, ami egy lassan vibráló-lüktető-fortyogó csoda, egy organikus cucc, és nemcsak hogy autentikus vízalatti érzést kelt, de időnként mintha még a delfinek is bele-beledumálnának...
Kedvcsinálónak pedig egy káprázatos videóval ellátott, mágikus dal a múltból: Melody Day!
A matematika emberi oldala, retró '60-as életérzéssel nyakon öntve. Vagy ami tetszik - bármi más...
