A létező legócskább, legközhelyesebb duma egy bejegyzést azzal indítani, hogy "az élet tele van meglepetésekkel", de hát erre mást mi a fenét is írhatnék.
De most tényleg: ki a fene gondolta volna, hogy 2012 az az év lesz, amikor is egyrészt megint együtt hallhatjuk a szirénhangú Lisa Gerrard és (az egyre inkább egy afféle megvilágosodott zen buddhista szerzetes benyomását keltő) Brendan Perry duóját, másfelől a szerencsésebbeknek még az is megadatik, hogy nemsokára élőben, a Papp László Budapest Sportarénában követhetnek figyelemmel egy valószínűleg feledhetetlen performanszot, egy előzőleg iszonyatosan hosszú időn keresztül fantom-üzemmódban leledzett zenekar előadásában.
Miközben valahol éppen javában az anyaméhből küszködtem magamat kifelé, addigra Gerrard és Perry már a zenekar megalapításán gondolkodtak Melbourne-ben, hogy aztán '81 augusztusától egy egészen varázslatos fejezettel bővüljön a poptörténelem - bár ha jobban belegondolok, ezt a zenekart a "populáris" címke mögé gyömöszölni már önmagában legalább akkora képtelenség, mint a politikára rákattantakat az épelméjűségről győzködni; szóval egyezzünk ki az esetükben amúgy is előszeretettel citált "neoklasszikus dark wave", vagy az "ambient", "goth/dark folk" címkézések valamelyikében.
Ha visszaemlékszem, suttyó kölyökkoromban, ha nem is az elsők közt, de mindenképpen azok között voltak, akik a zenehallgatás transzcendens élményével ajándékoztak meg: szerintem legalább egyszer az életben mindenki próbálja ki, milyen feeling szakadó hóesésben a Ulysses és a Cantara dallamaira bandukolni (ha nem is discmanről, mert olyan talán már nincs is; ezt rátok bízom).
Szóval, a "szférák zenéjét" emlegetni a Dead Can Dance kapcsán talán nem túl távoli párhuzam: az a zenei univerzum, amibe kalauzolnak minket, egészen elképesztő; a hangzás a lemezeiken éterien kristálytiszta, a vokálok elemi erővel jönnek az arcunkba, és valami ceremoniális pátosz és spiritualitás önti nyakon az egészet, ami már-már egyfajta tudatállapot-módosulást okoz: az ember kinyílik, élesebb lesz, ilyesmik - nem ragoznám, aki legalább egy lemezt hallott már tőlük, az sejti, mire gondolok. És ezen a mostani lemezen is minden klappol: Perry már így ránézésre is a természettel összhangban élő, higgadt, bölcs atya, akinek hűvös, távolságtartó, mégis szívet melengetően emberi orgánuma mit sem kopott az évek során; Lisa Gerrard még mindig ugyanaz a jólesően fájdalmas szirénhang, mint anno, a muzsikát pedig ugyanolyan különleges élmény hallgatni, mint az Aion vagy a Spiritchaser idején, vagy... - felesleges sorolnom, merthogy különben is bármikor.
A frissen kijött lemezükről (a címe Anastasis, ha nem mondtam volna) ezúttal a nyitó dalt javaslom kedvcsinálónak, ami egy méltóságteljes hömpölyeg, a címe: Children Of The Sun...
A sokkal inkább a vizualitásra ráragadtak kedvéért pedig egy picivel régebbi, egészen káprázatos videó Perry egyik legutóbbi szólóanyagához, ami, ha jól tudom, nem hivatalos képanyag, de az idehaza A forrás címen vetített filmből vett jelenetek olyannyira egybevágnak a hallottakkal, hogy ilyen erővel akár lehetne is:
A jegyek tudomásom szerint még kaphatóak az október 17.-i koncertre; kezdés este nyolckor... Szóval aki teheti, az szerintem még most húzzon bele! Én időben szóltam...
