Kezdem az elején. Van ez a videó:

Amikor az ezredforduló magasságában először találkoztam vele, - már persze az apokaliptikus ütemeken, meg Natacha Atlas túlvilági vokálján túlmenően - elsődlegesen a videoklip egyedi képi világa fogott meg (és persze fogalmam sem volt, ki a rendezője).
Volt benne egy csipetnyi David Lynch-feeling, vagy két liszteszsáknyi szürreális atmoszféra, meg a franc tudja, még micsoda, mindenesetre meglehetősen hamar betalált nálam a dolog.

(Ja, a Juno Reactor, az egy brit elektronikus zenei formáció, afféle goás, trance-es izé, ami a kevésbé vájtfülű nagyközönség számára maximum a Mátrix soundtrackjéről lehet ismerős.
De most nem is erről akartam írni.
Hanem Paradzsanovról.)

De hát ki a bánat az a Paradzsanov?
 Nos, (teljes nevén: Szergej Joszifovics) Paradzsanovról eleinte én is csak annyit tudtam, hogy valami szovjet fószer volt, méghozzá a celluloid-junkie kategóriából, vagyis: filmrendező.
 De csak nem hagyott nyugodni a dolog, így aztán nem sokkal később futottam még egy kört, és a következőket találtam: adott egy örmény származású fazon, aki a grúz fővárosban (a földrajzórát elblicceltek kedvéért: Tbilisziben) látott napvilágot, vagy az isten tudja, mit. A művészi véna nagyjából adott volt, tehát egy szép napon az ifjú Szergej Moszkvába ruccant át, hogy vegyen néhány leckét az ottani filmművészetin. A többi pedig már (film)történelem: a Mester egy totál egyedi stílust kreált; azok a szürreális snittek például, amik a föntebbi videóban láthatók, egy 1968-as moziból, a Gránátalma színéből származnak, és a kilencvenes években ezen szösszenésen kívül még egy Sukia nevű banda "Dream Machine" című számának klipjében is fölbukkantak, vagyis ha úgy tetszik, egyfajta popkult fétissel van dolgunk. (Nem beszélve a Colorstar idei Campus Fesztivál-béli koncertjéről, ahol a vége felé néhány vágókép erejéig szintén ott vibrált Paradzsanov szelleme, elöl meg olyan brutális pogót vágtak le az egészre, hogy azt még az akkortájt a Nagyszínpadon zúzó Lukácsék is megirigyelhették volna.)

Paradzsanov esetében a "filmvászon" szó akár alternatív jelentéssel is bírhat, ez a pali ugyanis nemes egyszerűséggel a kamerát használta ecsetként.
 Noha nem vagyok egy megrögzött filmzombi - sőt, mielőtt még valami bölcsésztarisznyás, leszakadt hipszternek tűnnék, sietve leszögezem, hogy nem vágom a komplett Paradzsanov-féle filmográfiát sem -, amit viszont láttam belőle, annak alapján, azt hiszem, kijelenthető, hogy ezeken a cuccokon egy filmrendező keze - és emellett egy festőművész agya dolgozott.

A filmek képi világa erre hajaz: mintha olyan festmények sokasága lenne egymás után rakosgatva, amelyeknek a szereplői mellesleg élnek, mozognak, többnyire egyszerű vagy repetitív mozgásokat végeznek, és egyfajta Paradzsanov-i álomvilágba kalauzolják a nézőket, félúton az (art)mozi és a műterem között.

Akár azt is mondhatnám, a filmvászon triphopja - majd' fél évszázaddal ezelőttről.                                                   Érdemes egy próbát tenni vele, tényleg!