Parov Stelar és a Pluto után, még továbbra is a "P" betűnél maradva, a következő dolog, ami eszembe jut... Hm, ezt inkább nem írnám ide. Viszont ami közvetlenül másodiknak beugrik, azt úgy hívják, hogy: Poni Hoax.
Na, ez meg vajon mi a szösz már megint?! - kérdezheti a tisztelt (és jó eséllyel információhiányban szenvedő) Olvasó. Nos, a sztori alig valamivel az ezredforduló után, Párizsban - vagy költőibben fogalmazva, ahogy Piaf is mondaná: Sous le ciel de Paris - kezdődik, a helyszín pedig a helyi zenekonzervatórium, ahol egy Laurent Bardainne nevű ipse (az egyik későbbi billentyűs) ekkortájt mozdul rá, hogy három társával együtt zenekart alapítson. Kisvártatva meg is születik a Twilight - itt még ugye pár évvel a hasonló nevű sorozat indulása előtt vagyunk -, ami, ha jól értelmeztem, egy vérbeli kísérleti jazz-kvartettként indult.
Néhány évre rá aztán besétált a képbe egy Nicolas Ker nevű kopaszodó, dandy-szerű figura, aki zeneileg a jó öreg, klasszikus angolszász pop/rock vonalra volt rákattanva, ezen felül pedig a megfelelő hangi adottságokkal is rendelkezett, szóval őt meg jól bevették énekesnek - és innentől kezdve felpörögtek az események. (A fönti képen középen, pezsgőspohárral a kezében playboykodó fickóról mellesleg nagyjából annyit tudni, hogy Egyiptomban született francia-kambodzsai szülőktől, és kölyökként a Velvet Underground képében kapta el a rock 'n' roll-gépszíj - de nagy flash volt neki Bowie, csípte Scott Walkert és Sinatrát is, az orgánum és a hajlítások alapján pedig a magam részéről szinte mérget vennék a szobája falán virító Roxy Music-poszterekre és a szekrény mélyén féltve őrzött Doors-bakelitekre is.)
2006-ban egy kis alternatív kiadónál (a Joakim vezette Tigersushi Records-nál) jelent meg a cím nélküli debüt, amelyről egy, a mi szeretett fővárosunk nevét viselő kislemezes dal lett Európa-szerte relatíve kedvelt klubsláger - ezt ráadásul a popzenei univerzumban a Mindenható szerepét betöltő Pitchfork is beválogatta az aktuális éves Top 100-ba, ami ha másra nem is, arra azért jó volt, hogy kissé fölkapják a zenekar nevét (nekünk, magyaroknak pedig talán arra, hogy egyszer és mindenkorra berögzüljön a külföldi agyakba: Budapest nem egyenlő Bukaresttel!).
Két évre rá következett a - hivatásos szőrösszívű recenzorok által egyöntetűen kiforrottabb anyagnak titulált - Images Of Sigrid, amelyről a (némiképpen provokatív, de sokkal inkább esetlennek nevezhető) videoklippel is megtámogatott Antibodies avanzsált masszív rádiós/zenetévés slágerré. (Ez nagyjából a formáció eddigi csúcspontja is egyébként: az innen-onnan összehordott muzikális ízek ekkorra összeértek, az anyagot körbelengi a "Párizs sötét dekadenciája"-atmoszféra; ez a - jó esetben, vagyis feltéve, hogy felkészült Olvasóim rendelkeznek kompatibilis médialejátszóval a számítógépükön - most hallható szösszenet is például, mintha csak egy oldszkúl francia detektívregény filmvászonra adaptált verziójában szerepelne, az I Put a Spell on You-t dark köntösbe öltöztető, Nick Cave-be ojtott Bryan Ferry előadásában.)
A klasszikus klisék szerinti züllött, bohém gall művészek extrovertált papírmasé figurája (ami különben meglehetősen tipikus sztereó, a jelek szerint afféle Serge Gainsbourg-i, Baudelaire-i hagyaték, illúzió csupán, különösen annak fényében, hogy a hírek szerint jelen esetben kifejezetten konszolidált, könyvmoly zenészek gyülekezetéről van szó) így első ránézésre adott, és ha a föntebbi zenekari fotót még egyszer alaposabban szemügyre vesszük, a dobos elénk tárt pőre alfelének láttán alighanem még egy dolog ugorhat be: az a név, hogy Frank Zappa.
A polgárpukkasztó extravagancia tehát itt is szériatartozék - amivel egyébként abszolúte semmi baj sincs, sőt, egy időben kifejezetten jó reklám bírt lenni; mostanra azonban úgy tűnik, az überszánalmas valóságshow-k, a bulvár címlapokért bármire képes gátlástalan celebek cikihordái meglehetősen kitolták az ingerküszöböt; ebből következően az idő előrehaladtával egyre valószerűtlenebbnek tűnik, hogy derék franciáink holmi filléres villantással letaszítsák a slágerlistákról (és a címlapokról) a Lady Gagának hívott lényt, vagy rendkívül egyedi és hiperkülönc követőit.
Egyébként, ha igazak a hírek, akkor már javában készül a következő lemez, ami a tagok elmondása szerint a háború tematikáját járja majd körül, és "sötét szövegek lesznek, borús zenei aláfestésekre" számíthatunk; naná!
Annyi mindenesetre már most biztos, hogy november 22.-én a párizsi Zénith koncertarénában lesznek láthatóak a Garbage előzenekaraként, amely banda ugye szintén egy igencsak extravagáns frontemberinával rendelkezik az énekes(nő)i poszton Miss Shirley Manson személyében - zsák a foltját, ugyebár.
Ja, és mielőtt még lázasan lapozni kezdenétek a francia szótárakat: a nevük.
Saját bevallásuk szerint - semmi értelme...
