Ha csak belegondolok abba, hogy ez a négy faszi kereken fél évszázada van a pályán, nem is marad más, mint hogy igen-igen tiszteletteljesen lefossam a bokám.
50 év, emberek - elképesztő!!
Ráadásul nemcsak hogy léteznek, de gyakorlatilag muzeális darabokként hamarosan turnézni is fognak, ami azt sejteti, mégiscsak lehet igazság abban a gyakorta idézett Hendrix-i bölcseletben, miszerint "a gördülő kövön nem nő moha". (Bár, azért ez a "rock 'n' roll konzervál" dolog sem teljesen egyértelmű, például ha felidézzük a legendás "huszonhetesek klubját", amelynek - nem teljesen készakarva - maga Hendrix is tagja lett, máris kissé árnyalódik a kép.)
Ahogy a jó öreg Jagger meistert ismerjük, vélhetően már most a közeljövőbeni koncertek utáni pikáns backstage momentumokon töri a vén rókafejét, de a különféle kemikáliák által viharvert /tartósított?/, gyakorlatilag élve mumifikálódott Keith Richards is ahelyett, hogy holmi konszolidált nyugdíjasként a pacemakerével bajlódna, mindenféle pálmafákról potyog lefelé a szabadidejében, ami megint csak azt vetíti előre, hogy nincs komoly kilátás semmiféle üldögélős, szolid nosztalgikus akusztik haknira; sőt, ez a pár napja a BBC 2-n és a Petőfin egyidőben debütált friss kislemezes dal sem riogat ilyesmivel: ugyan nincsenek hipertrendi dubstep-hatások benne (és Charlie Watts-ot sem helyettesíti dobgép), de a lendület és az intenzitás a régi, zeneileg meg pontosan ugyanolyan, mint akár negyven évvel ezelőtt: akinek akkor rossz volt, az ma is szenved tőle, aki meg anno beindult rá, az most is ugyanolyan vehemensen rázza a csípőjét - már feltéve, hogy az idült reuma egyáltalán a táncparkett közelébe engedi...
The Rolling Stones "Doom And Gloom" (Radio Mix)
