mustosb@csi zeneblogja

Ha csak belegondolok abba, hogy ez a négy faszi kereken fél évszázada van a pályán, nem is marad más, mint hogy igen-igen tiszteletteljesen lefossam a bokám.

50 év, emberek - elképesztő!!
Ráadásul nemcsak hogy léteznek, de gyakorlatilag muzeális darabokként hamarosan turnézni is fognak, ami azt sejteti, mégiscsak lehet igazság abban a gyakorta idézett Hendrix-i bölcseletben,  miszerint "a gördülő kövön nem nő moha". (Bár, azért ez a "rock 'n' roll konzervál" dolog sem teljesen egyértelmű, például ha felidézzük a legendás "huszonhetesek klubját", amelynek - nem teljesen készakarva - maga Hendrix is tagja lett, máris kissé árnyalódik a kép.)

Ahogy a jó öreg Jagger meistert ismerjük, vélhetően már most a közeljövőbeni koncertek utáni pikáns backstage momentumokon töri a vén rókafejét, de a különféle kemikáliák által viharvert /tartósított?/, gyakorlatilag élve mumifikálódott Keith Richards is ahelyett, hogy holmi konszolidált nyugdíjasként a pacemakerével bajlódna, mindenféle pálmafákról potyog lefelé a szabadidejében, ami megint csak azt vetíti előre, hogy nincs komoly kilátás semmiféle üldögélős, szolid nosztalgikus akusztik haknira; sőt, ez a pár napja a BBC 2-n és a Petőfin egyidőben debütált friss kislemezes dal sem riogat ilyesmivel: ugyan nincsenek hipertrendi dubstep-hatások benne (és Charlie Watts-ot sem helyettesíti dobgép), de a lendület és az intenzitás a régi, zeneileg meg pontosan ugyanolyan, mint akár negyven évvel ezelőtt: akinek akkor rossz volt, az ma is szenved tőle, aki meg anno beindult rá, az most is ugyanolyan vehemensen rázza a csípőjét - már feltéve, hogy az idült reuma egyáltalán a táncparkett közelébe engedi...

The Rolling Stones "Doom And Gloom" (Radio Mix)

Parov Stelar és a Pluto után, még továbbra is a "P" betűnél maradva, a következő dolog, ami eszembe jut... Hm, ezt inkább nem írnám ide. Viszont ami közvetlenül másodiknak beugrik, azt úgy hívják, hogy: Poni Hoax.

Na, ez meg vajon mi a szösz már megint?! - kérdezheti a tisztelt (és jó eséllyel információhiányban szenvedő) Olvasó. Nos, a sztori alig valamivel az ezredforduló után, Párizsban - vagy költőibben fogalmazva, ahogy Piaf is mondaná: Sous le ciel de Paris - kezdődik, a helyszín pedig a helyi zenekonzervatórium, ahol egy Laurent Bardainne nevű ipse (az egyik későbbi billentyűs) ekkortájt mozdul rá, hogy három társával együtt zenekart alapítson. Kisvártatva meg is születik a Twilight - itt még ugye pár évvel a hasonló nevű sorozat indulása előtt vagyunk -, ami, ha jól értelmeztem, egy vérbeli kísérleti jazz-kvartettként indult.

Néhány évre rá aztán besétált a képbe egy Nicolas Ker nevű kopaszodó, dandy-szerű figura, aki zeneileg a jó öreg, klasszikus angolszász pop/rock vonalra volt rákattanva, ezen felül pedig a megfelelő hangi adottságokkal is rendelkezett, szóval őt meg jól bevették énekesnek - és innentől kezdve felpörögtek az események. (A fönti képen középen, pezsgőspohárral a kezében playboykodó fickóról mellesleg nagyjából annyit tudni, hogy Egyiptomban született francia-kambodzsai szülőktől, és kölyökként a Velvet Underground képében kapta el a rock 'n' roll-gépszíj - de nagy flash volt neki Bowie, csípte Scott Walkert és Sinatrát is, az orgánum és a hajlítások alapján pedig a magam részéről szinte mérget vennék a szobája falán virító Roxy Music-poszterekre és a szekrény mélyén féltve őrzött Doors-bakelitekre is.)

2006-ban egy kis alternatív kiadónál (a Joakim vezette Tigersushi Records-nál) jelent meg a cím nélküli debüt, amelyről egy, a mi szeretett fővárosunk nevét viselő kislemezes dal lett Európa-szerte relatíve kedvelt klubsláger - ezt ráadásul a popzenei univerzumban a Mindenható szerepét betöltő Pitchfork is beválogatta az aktuális éves Top 100-ba, ami ha másra nem is, arra azért jó volt, hogy kissé fölkapják a zenekar nevét (nekünk, magyaroknak pedig talán arra, hogy egyszer és mindenkorra berögzüljön a külföldi agyakba: Budapest nem egyenlő Bukaresttel!).

Két évre rá következett a - hivatásos szőrösszívű recenzorok által egyöntetűen kiforrottabb anyagnak titulált - Images Of Sigrid, amelyről a (némiképpen provokatív, de sokkal inkább esetlennek nevezhető) videoklippel is megtámogatott Antibodies avanzsált masszív rádiós/zenetévés slágerré. (Ez nagyjából a formáció eddigi csúcspontja is egyébként: az innen-onnan összehordott muzikális ízek ekkorra összeértek, az anyagot körbelengi a "Párizs sötét dekadenciája"-atmoszféra; ez a - jó esetben, vagyis feltéve, hogy felkészült Olvasóim rendelkeznek kompatibilis médialejátszóval a számítógépükön - most hallható szösszenet is például, mintha csak egy oldszkúl francia detektívregény filmvászonra adaptált verziójában szerepelne, az I Put a Spell on You-t dark köntösbe öltöztető, Nick Cave-be ojtott Bryan Ferry előadásában.)

A klasszikus klisék szerinti züllött, bohém gall művészek extrovertált papírmasé figurája (ami különben meglehetősen tipikus sztereó, a jelek szerint afféle Serge Gainsbourg-i, Baudelaire-i hagyaték, illúzió csupán, különösen annak fényében, hogy a hírek szerint jelen esetben kifejezetten konszolidált, könyvmoly zenészek gyülekezetéről van szó) így első ránézésre adott, és ha a föntebbi zenekari fotót még egyszer alaposabban szemügyre vesszük, a dobos elénk tárt pőre alfelének láttán alighanem még egy dolog ugorhat be: az a név, hogy Frank Zappa.

A polgárpukkasztó extravagancia tehát itt is szériatartozék - amivel egyébként abszolúte semmi baj sincs, sőt, egy időben kifejezetten jó reklám bírt lenni; mostanra azonban úgy tűnik, az überszánalmas valóságshow-k, a bulvár címlapokért bármire képes gátlástalan celebek cikihordái meglehetősen kitolták az ingerküszöböt; ebből következően az idő előrehaladtával egyre valószerűtlenebbnek tűnik, hogy derék franciáink holmi filléres villantással letaszítsák a slágerlistákról (és a címlapokról) a Lady Gagának hívott lényt, vagy rendkívül egyedi és hiperkülönc követőit.

Egyébként, ha igazak a hírek, akkor már javában készül a következő lemez, ami a tagok elmondása szerint a háború tematikáját járja majd körül, és "sötét szövegek lesznek, borús zenei aláfestésekre" számíthatunk; naná! 

Annyi mindenesetre már most biztos, hogy november 22.-én a párizsi Zénith koncertarénában lesznek láthatóak a Garbage előzenekaraként, amely banda ugye szintén egy igencsak extravagáns frontemberinával rendelkezik az énekes(nő)i poszton Miss Shirley Manson személyében - zsák a foltját, ugyebár.

All Things Burn by PoniHoaX

Ja, és mielőtt még lázasan lapozni kezdenétek a francia szótárakat: a nevük.
Saját bevallásuk szerint - semmi értelme...

Tök jó volt ez az elmúlt néhány nap a Plutoval... Komolyan mondom, alig volt szívem zenét cserélni!

A mostani posztban azonban irány Ausztria, a kenguruk földje, és egy sokak számára talán már ismerős arc!

Ha éppen csak leszalad a boltba, akkor: Marcus Füreder.                                                                                    De ugye, mennyivel jobban hangzik így, hogy Parov Stelar...

A '74-es születésű linzi srác a kilencvenes évek derekán kezdett különféle klubokban DJ-zni, majd nem sokat vacakolva 2004-re nemes egyszerűséggel összerakott egy saját kiadót (innentől datálódik a már említett művésznév is), így aztán nem volt többé, aki kösse a kezét; nem mondhatták neki például, hogy: "Marcuskám, ide még egy kis lírai szaxofonszólót pakoljál már!", ami nem hátrány egy önálló elképzelésekkel bíró művészember esetében...

Szóval, a mi Parovunk gyakorlatilag önmaga főnöke lett az Etage Noir névre keresztelt lemezkiadónál, és ez egyben lehetőséget biztosított neki zenei perverzióinak teljes kiélésére is, ami esetében nagyjából retro jazz, swing elemek modern tánczenei alapokkal való házasítását jelentette. A (bizonyos szemszögből eleve veszélyesnek tűnő) elegy pedig hamar berobbant, és a linzi csóka hamar a kifinomult elektronikus zenei szcéna üde színfoltjává avanzsált (ami egyben azt is jelentette, hogy elmaradhatatlan szereplője lett a különböző "chill out", "lounge" és ehhez hasonló címkékkel piacra dobott, némiképp a sznob értelmiségi réteget célzó, tipikusan elit kávéházi feelinget hordozó válogatásoknak).

2005 környékén Herr Füreder maga köré toborzott néhány nem kevésbé tehetséges muzsikust, és velük kiegészülve immár Parov Stelar Band-ként kezdte/kezdték tolni az élő fellépéseket (tavaly a debreceni Campus Fesztiválon magam is testközelből tapasztaltam, milyen elképesztő energiával, iszonyatos intenzitással, feszesen, profin, látványosan teszik színpadra a cuccot), az idén pedig - a The Princess című albumának megjelenésén kívül - derék osztrákunk nemrégiben afölött is örömködhetett, hogy (a Parov Stelar-számokban már egyébként is régóta gyanúsan gyakorta feltűnő) Lilja Bloom augusztusban világra hozta a kis Füreder-porontyot - ezáltal biztosra vehetjük, hogy a zenei zsenialitás a génekben immár kódolva van a jövő nemzedéke számára...

Az ifjú apuka mellesleg pár hónapja Norman Cook-ról is posztolt néhány sort a Facebook-ján; azt írta, Fatboy Slim "az első elektronikus zenei hőseinek egyike", és "élmény volt számára, hogy megoszthatta vele a színpadot" a nyári Elevation fesztiválon. (Mellesleg mindketten nagy innovátorok: míg Fatboy a big beat születésénél bábáskodott, addig a németajkú kollégája által létrehozott mixtúrát manapság előszeretettel illetik az "elektro-szving" titulussal.) Összességében adott tehát egy (magánéletében is) sikeres, befutott zenész, saját kiadóval, és mindezek mellett is, még ismeri azt a szót, hogy: "tisztelet". Elképesztő, nem?

Parov Stelar - Homesick by YARCHE

A napokban olvastam, hogy megjelent egy digitális tribute lemez, amelyen különböző, többnyire kevéssé ismert hazai zenekarok, előadók dolgoznak föl egy klasszikus Kispál és a Borz-albumot. Föl is rémlett bennem, hogy annak idején ugye volt már egy remixlemez, ahol szintén valami hasonló volt a koncepció, vagyis a "lemezeladási mutatók optimalizálását" célzó rádióbarát sound helyett inkább a kísérletezésen, az egyes tételek miszlikbe aprításán és újbóli összerakásán volt a hangsúly. Azon a lemezen helyenként egészen elborult átformálásokat is hallhattunk, melyek hallatán a megveszekedett Kispál-rajongók alighanem telibe hányták a mélynyomó ládát, és akik így tettek, nos, ők szerintem valahogy így lesznek ezzel a mostani dologgal is.

Egy dolgot mindenképpen kiemelnék, és ez a Pluto zenekar.
Erre a bandára egy pár éve, az Elszabadulás tér című dalhoz készült videoklipjük kapcsán kezdtem felfigyelni, amit akkortájt nagyon bírtam: minimalista körítés volt, valami elképesztően csinos, lakótelepi panelnindzsa csajokkal, és olyan magától értetődő természetességgel helyettesítette be a ráfordított lóvéhegyeket a kreativitás, hogy szinte meg is feledkeztünk róla, hogy egy minimalizált költségvetésű produkciót látunk.  

Most pedig nagyjából megint ez van: a Pluto által interpretált (az eredeti verziójában a korai, Faith-érabeli Cure-hangzást idéző, a Kispál-életmű egyik legszerethetőbb darabjaként tündöklő) Kicsi csillag az erőlködéstől mentes előadásmód ellenére (vagy éppen azért) lesz magasan a lemez legjobbja, mert arra a játékos pszichedéliára erősít rá, ami a Kispál-életműben egyébként is az egyik legfontosabb összetevőt jelentette. Egy kialakult, önálló hangzásvilággal bíró bandáról van tehát szó, tehetséges zenészekkel, és a karakteres ízeknek köszönhetően ez a (Nemes-i) kaftán is úgy áll rajtuk, mintha Lovasiék annak idején egyenesen rájuk szabták volna.

Ezt pedig a zenekari honlapról másoltam ide: egy igen impozáns nevekkel teli családfa, Nemes András és társainak (Dudás Zsombor, Horváth Gábor, Martinkó Tamás) öndefiníciója. Annál is inkább érdemes lesz figyelemmel kísérni a további pályamozgásukat, mert nekem az eddigiek alapján az jött le, hogy - a jelenlegi viszonylagos fölkapottság és a permanens MR2-s rotáció ellenére - ezek a csávók teljesen normális, hétköznapi arcok maradtak, akik tudják a helyüket a mai magyar pop-palettán, és ennek megfelelően kellő önbizalommal, de egyben a műfaj iránti vérprofi alázattal teszik a dolgukat; vagyis miközben nem veszik baromi komolyan magukat, a lehető legkomolyabban veszik azt, amit csinálnak. A létező legjobb kombináció...

06 - Pluto - Kicsi csillag by Holnaphoz Holddal

Legközelebb pedig október 5.-én, a budapesti Roham Bárban már három sör áráért megtekinthető, hogy mit tudnak élőben. Naná, hogy a hülyének is megéri!...

A létező legócskább, legközhelyesebb duma egy bejegyzést azzal indítani, hogy "az élet tele van meglepetésekkel", de hát erre mást mi a fenét is írhatnék.

De most tényleg: ki a fene gondolta volna, hogy 2012 az az év lesz, amikor is egyrészt megint együtt hallhatjuk a szirénhangú Lisa Gerrard és (az egyre inkább egy afféle megvilágosodott zen buddhista szerzetes benyomását keltő) Brendan Perry duóját, másfelől a szerencsésebbeknek még az is megadatik, hogy nemsokára élőben, a Papp László Budapest Sportarénában követhetnek figyelemmel egy valószínűleg feledhetetlen performanszot, egy előzőleg iszonyatosan hosszú időn keresztül fantom-üzemmódban leledzett zenekar előadásában.

  Miközben valahol éppen javában az anyaméhből küszködtem magamat kifelé, addigra Gerrard és Perry már a zenekar megalapításán gondolkodtak Melbourne-ben, hogy aztán '81 augusztusától egy egészen varázslatos fejezettel bővüljön a poptörténelem - bár ha jobban belegondolok, ezt a zenekart a "populáris" címke mögé gyömöszölni már önmagában legalább akkora képtelenség, mint a politikára rákattantakat az épelméjűségről győzködni; szóval egyezzünk ki az esetükben amúgy is előszeretettel citált "neoklasszikus dark wave", vagy az "ambient", "goth/dark folk" címkézések valamelyikében.

Ha visszaemlékszem, suttyó kölyökkoromban, ha nem is az elsők közt, de mindenképpen azok között voltak, akik a zenehallgatás transzcendens élményével ajándékoztak meg: szerintem legalább egyszer az életben mindenki próbálja ki, milyen feeling szakadó hóesésben a Ulysses és a Cantara dallamaira bandukolni (ha nem is discmanről, mert olyan talán már nincs is; ezt rátok bízom).

Szóval, a "szférák zenéjét" emlegetni a Dead Can Dance kapcsán talán nem túl távoli párhuzam: az a zenei univerzum, amibe kalauzolnak minket, egészen elképesztő; a hangzás a lemezeiken éterien kristálytiszta, a vokálok elemi erővel jönnek az arcunkba, és valami ceremoniális pátosz és spiritualitás önti nyakon az egészet, ami már-már egyfajta tudatállapot-módosulást okoz: az ember kinyílik, élesebb lesz, ilyesmik - nem ragoznám, aki legalább egy lemezt hallott már tőlük, az sejti, mire gondolok. És ezen a mostani lemezen is minden klappol: Perry már így ránézésre is a természettel összhangban élő, higgadt, bölcs atya, akinek hűvös, távolságtartó, mégis szívet melengetően emberi orgánuma mit sem kopott az évek során; Lisa Gerrard még mindig ugyanaz a jólesően fájdalmas szirénhang, mint anno, a muzsikát pedig ugyanolyan különleges élmény hallgatni, mint az Aion vagy a Spiritchaser idején, vagy... - felesleges sorolnom, merthogy különben is bármikor.

A frissen kijött lemezükről (a címe Anastasis, ha nem mondtam volna) ezúttal a nyitó dalt javaslom kedvcsinálónak, ami egy méltóságteljes hömpölyeg, a címe: Children Of The Sun...

A sokkal inkább a vizualitásra ráragadtak kedvéért pedig egy picivel régebbi, egészen káprázatos videó Perry egyik legutóbbi szólóanyagához, ami, ha jól tudom, nem hivatalos képanyag, de az idehaza A forrás címen vetített filmből vett jelenetek olyannyira egybevágnak a hallottakkal, hogy ilyen erővel akár lehetne is:

A jegyek tudomásom szerint még kaphatóak az október 17.-i koncertre; kezdés este nyolckor... Szóval aki teheti, az szerintem még most húzzon bele!  Én időben szóltam...