mustosb@csi zeneblogja

Eredeti szándékom szerint ma Calvin Harris és Florence Welch friss kooperációjának gyümölcsét (az immáron videoklippel is megtámogatott "Sweet Nothing" című dalt) tártam volna a gyanútlanul idetévedő olvasó elé, de aztán észrevettem, hogy ezzel már a Recorder és Déri Zsolt zeneblogja is megelőzött.

Ez ügyben tehát oda tessenek kattintgatni - meg egyébként is megéri, hiszen vérprofi, informatív és naprakész site-okról van szó, nagyjából a nálam látottakhoz hasonló zenei érdeklődéssel, nem középiskolás fokon. (Az meg csak hab a tortán, hogy - bár kb. egy héttel ezelőttig fogalmam sem volt róla - ugyanazt a háttérsablont használom, mint Zsolt.  Mester - bocs'!...)

Egy kvantumugrással továbbevezve (csak hogy a "Minden idők leghülyébb képzavarai" című képzeletbeli fejezethez is szolgáltassak némi matériát): az előzmények fényében a Vörös Brit Démon helyett egy másik előadót vagyok kénytelen előrántani a kalapból, és rövid töprengést követően úgy döntöttem, hogy nincs mese, akkor ma: Dan Snaith.

Erről a pacákról - aki a címben szereplő Caribou, illetve mostanság még Daphni művésznéven is zenél - túl sok információ nem lát napvilágot, ami persze tökéletesen rendben van: egyrészt emberünk inkább a felhajtástól mentes, elmélyült alkotói tevékenységet preferálja a médiaprosti létforma napi szintű gyakorlása helyett (vagyis többnyire hagyja, hogy az asztalra letett dolgai beszéljenek helyette), másfelől a matematika doktoraként talán hülyén is venné ki magát tőle, ha széles vigyorral kalimpálna a DJ-pult mögött egy-egy szánalmas (de jól jövedelmező) vidéki haknin, vagy neadjisten krétaporos orrú celebek között forgolódna reménytelenül sekélyes, nívótlan talk show-k meghívottjaként.

A címben utaltam rá, hogy Mr. Snaith kanadai, aki talán a mai napig is a legelsőként választott Manitoba fedőnév alatt munkálkodna (ami mellesleg egy kanadai tartomány...); hanem aztán kapott egy megkeresést valami Richard "Handsome Dick" Manitoba nevű fazon részéről, aki perrel fenyegetőzött a névhasználat miatt (így jött a képbe - állítólag egy LSD-trip alkalmával - a "Caribou" pszeudonim) - én meg szinte már várom, hogy ennek mintájára hirtelen színre lépjen mondjuk özv. Kiss Gézáné nyugdíjazott raktárvezető, és jogos fölháborodásában jól beperelje azt a pimasz bagázs Kiss zenekart több évtizedes jogtalan névhasználatért.

No, mindegy, az isten állatkertje, ugyebár.                                                                                    Annyit még Snaith-hez, hogy - legalábbis a vele készült néhány interjúból nagyjából ez derül ki - Londonba költözött, ahol jelenleg boldog házasságban él (már ha éppen nem az év nagy részében úton lévő kis zenekarával kiegészülve turnézza körös-körül a világot), és a pszichedelikus hangzás dacára, amit előállít, egyáltalán nem iszik alkoholt.
 A világ dolgai elől legszívesebban a fejébe, valamint a stúdióba vonul vissza, és hangokkal veszi körbe magát, amiket aztán addig-addig rakosgat, mígnem olyan remekművek születnek belőlük, mint a 2007-es, bársonyos-pszichedelikus (kanadai zenei díjnyertes) Andorra, vagy az elektronikus zenei szegmensben világszerte méltatott tavalyelőtti Swim, ami egy lassan vibráló-lüktető-fortyogó csoda, egy organikus cucc, és nemcsak hogy autentikus vízalatti érzést kelt, de időnként mintha még a delfinek is bele-beledumálnának...

Kedvcsinálónak pedig egy káprázatos videóval ellátott, mágikus dal a múltból: Melody Day!

A matematika emberi oldala, retró '60-as életérzéssel nyakon öntve. Vagy ami tetszik - bármi más...

Egy honi relax tétel a mai nap végére, hogy a friss magyar zene is terítékre kerüljön: a csipetnyit Nick Cave-ízű kedvencem a tavalyi lemez legvégéről, Minda Endre és társai performanszában. Szunya elé tökéletes.

Reset by HangmasOfficial

A név olvastán, gondolom, mindenki valami vérciki valóságshow színfalai mögül előpattant szétszolizott, borotvált mellkasú szerencsétlenre asszociál, aki valami fatális véletlen (meg valamelyik galád lemezcég rövid távú érdekei) folytán lemezszerződést kapott, sőt, még a mindenható Kozsó is a hóna alá nyúlt, elvégre felhőtlen pubertás éveiben amúgy is Shygys-poszterek ékítették a leendő Pop Levente szobája falát.

Pedig távolról sem. Talán elég, ha csak annyit mondok, hogy a tag - az egyébként sem kifejezetten a tré fiúbandákra szakosodott - Ninja Tune kiadó égisze alatt jelenteti meg a lemezeit, és ebből két dolog máris kikövetkeztethető: 1) a fickónak van ízlése, 2) hogy nem egy teljesen szokványos dolog lesz, amit hallunk. Tulajdonképpen lehetne inkább Rock Levi (bár az a beszarás az egészben, hogy a csávót, aki nem mellesleg a Ladytron zenekar basszerosa volt, állítólag tényleg így hívják), legalábbis a következőnek ideollózott szösszenet egyaránt idézi meg Iggy (jé!) Pop és Robert Plant ihletettebb pillanatait.

A lemez (Medicine) fizikális formátumban novemberben jelenik meg, és a kiadó honlapján ugyan egyelőre csak részleteiben lehet meghallgatni, részemről három szám (többek között a címadó dal 2012-es verziója) már most elmentve. Szóval, tűkön ülve várjuk a megjelenést: mi, igaz magyar Pop Levi-fanek - szerintem maximum ketten, bár másik szimpatizánsról momentán nem tudok.

Addig is itt van az egyik beharangozó tétel: a címe Rock Solid, és ahogy mondom: masszív Stooges- és Zeppelin-flash!                                                                                                                                                                                                           

Na, ilyenek lehettek azok a legendás hetvenes évek!

Kezdem az elején. Van ez a videó:

Amikor az ezredforduló magasságában először találkoztam vele, - már persze az apokaliptikus ütemeken, meg Natacha Atlas túlvilági vokálján túlmenően - elsődlegesen a videoklip egyedi képi világa fogott meg (és persze fogalmam sem volt, ki a rendezője).
Volt benne egy csipetnyi David Lynch-feeling, vagy két liszteszsáknyi szürreális atmoszféra, meg a franc tudja, még micsoda, mindenesetre meglehetősen hamar betalált nálam a dolog.

(Ja, a Juno Reactor, az egy brit elektronikus zenei formáció, afféle goás, trance-es izé, ami a kevésbé vájtfülű nagyközönség számára maximum a Mátrix soundtrackjéről lehet ismerős.
De most nem is erről akartam írni.
Hanem Paradzsanovról.)

De hát ki a bánat az a Paradzsanov?
 Nos, (teljes nevén: Szergej Joszifovics) Paradzsanovról eleinte én is csak annyit tudtam, hogy valami szovjet fószer volt, méghozzá a celluloid-junkie kategóriából, vagyis: filmrendező.
 De csak nem hagyott nyugodni a dolog, így aztán nem sokkal később futottam még egy kört, és a következőket találtam: adott egy örmény származású fazon, aki a grúz fővárosban (a földrajzórát elblicceltek kedvéért: Tbilisziben) látott napvilágot, vagy az isten tudja, mit. A művészi véna nagyjából adott volt, tehát egy szép napon az ifjú Szergej Moszkvába ruccant át, hogy vegyen néhány leckét az ottani filmművészetin. A többi pedig már (film)történelem: a Mester egy totál egyedi stílust kreált; azok a szürreális snittek például, amik a föntebbi videóban láthatók, egy 1968-as moziból, a Gránátalma színéből származnak, és a kilencvenes években ezen szösszenésen kívül még egy Sukia nevű banda "Dream Machine" című számának klipjében is fölbukkantak, vagyis ha úgy tetszik, egyfajta popkult fétissel van dolgunk. (Nem beszélve a Colorstar idei Campus Fesztivál-béli koncertjéről, ahol a vége felé néhány vágókép erejéig szintén ott vibrált Paradzsanov szelleme, elöl meg olyan brutális pogót vágtak le az egészre, hogy azt még az akkortájt a Nagyszínpadon zúzó Lukácsék is megirigyelhették volna.)

Paradzsanov esetében a "filmvászon" szó akár alternatív jelentéssel is bírhat, ez a pali ugyanis nemes egyszerűséggel a kamerát használta ecsetként.
 Noha nem vagyok egy megrögzött filmzombi - sőt, mielőtt még valami bölcsésztarisznyás, leszakadt hipszternek tűnnék, sietve leszögezem, hogy nem vágom a komplett Paradzsanov-féle filmográfiát sem -, amit viszont láttam belőle, annak alapján, azt hiszem, kijelenthető, hogy ezeken a cuccokon egy filmrendező keze - és emellett egy festőművész agya dolgozott.

A filmek képi világa erre hajaz: mintha olyan festmények sokasága lenne egymás után rakosgatva, amelyeknek a szereplői mellesleg élnek, mozognak, többnyire egyszerű vagy repetitív mozgásokat végeznek, és egyfajta Paradzsanov-i álomvilágba kalauzolják a nézőket, félúton az (art)mozi és a műterem között.

Akár azt is mondhatnám, a filmvászon triphopja - majd' fél évszázaddal ezelőttről.                                                   Érdemes egy próbát tenni vele, tényleg!

Ezt pedig a mai nap végére dobom ide: egy idei fantomsláger, és megint We Have Band. Ez van, valamiért mocskosul beakadtak nálam.

We Have Band - Watertight by nowordsmagazine